Elisabeth Kübbler-Ross 1997-ben adta ki híres önéletrajzi mûvét, amelyben megrendítõ módon beszél egy olyan élményérõl, amit kisgyermekként élt át. Egy megfázás következtében súlyos tüdõ- és mellhártyagyulladása lett, és életveszélyes állapotban, magas lázzal került a zürichi gyermekkórházba. Itt nagyon rosszul esett neki, hogy a vizsgálatot végzõ orvosok, ápolónõk úgy bántak vele, mint egy tárggyal, s egyetlen kedves szót sem szóltak hozzá, egyetlen mosolyt sem engedtek meg maguknak. Egy furcsa térben tért magához, ami – ha kívülrõl láthatta volna – formáját tekintve egy akváriumhoz vagy vitrinhez hasonlított, és teljesen zárt volt. Az ablaktalan helyiségben teljes csend honolt, csak a mennyezeten égett valami gyér lámpa. Hat hétig feküdt ebben a szobában, s továbbra is nagyon rosszul viselte, hogy õt, a kb. 6 éves kislányt egyetlen szóra sem méltatják a fehér köpenyesek. A helyiségben két ágy volt. A másikon is egy súlyos beteg kislány feküdt, aki két évvel volt idõsebb nála. A betegség olyan külsõt kölcsönzött neki, mintha egy szárnyak nélküli porcelánangyal lenne. Soha senki nem látogatta.

Nem sokat tudtak beszélgetni egymással, mert nem volt erejük hozzá. De úgy feküdtek, hogy hosszasan egymás szemébe nézhettek, s ez a tartós szemkontaktus biztosította õket arról, hogy nincsenek egyedül. Szavak nélkül is értették egymást. Az önéletrajzíró papírra vetette, hogy közben az õ egészségi állapota drámai fordulatot vett: nem tudott semmirõl, s mintha mély, ájulásszerû álomban lett volna része. Amikor hirtelen felébredt, meglepõdve látta, hogy törékeny lakótársa ül az ágya szélén, s várakozva néz rá. „Ezután egy csodálatos beszélgetésre került sor köztünk, mélyen érintõ és mély értelmû beszélgetésre. Az én porcelánangyalom közölte velem, hogy ezen az éjszakán itt hagy engem. Ekkor nagyon aggodalmaskodóvá lettem, de így nyugtatott engem: minden rendben – mondta – rám már várnak az angyalok.” Csodálatos, hogy ekképp tudta ezt mondani, hogy így harcolhatta meg utolsó harcát egy közel 8 éves gyermek, akit soha senki nem látogatott. Volt valami a lelkében, amit az elõbb megfelelõ kifejezés híján gyermeki bölcsességnek neveztem. Vajon milyen lenne így elmenni: „Rám már várnak az angyalok. Rám már vár az Úr Jézus”?

Kübler-Ross leírja még a rövid és tömör beszélgetés utolsó töredékét is: „Fontos, hogy tovább küzdj, meggyó-gyulsz – mondta. Ezt örömmel hallottam, de aztán hirtelen megváltozott a hangulatom: És veled mi lesz? – kérdeztem. Erre azt válaszolta, hogy az õ igazi családja már »a másik oldalon« van, és arról biztosított engem, hogy semmi okom sincs az aggodalomra. Egymásra mosolyogtunk, és utána mind a ketten csendesen elaludtunk. Kis barátnõm elutazásának a gondolata már nem nyugtalanított, már nem féltem, de õ sem. Olyan természetesnek látszott az, mint a naplemente és az azt követõ holdfelkelte. Reggel láttam, hogy gyermeki barátnõm ágya üres. Az orvosok, nõvérek egy szót sem beszéltek velem az õ elutazásáról, de én befelé mosolyogtam, mert emlékeztem mindarra, amit kis barátnõm a végsõ elutazása elõtt rám bízott.”