Nick Vujicic
Fotó: Konyhás István
Amikor Nick Vujicicot tavaly először láttam egy felvételen, leesett az állam, majd rögtön a videotechnikai trükkmesterekre kezdtem gyanakodni. Ezt a filmet manipulálták, erre gondoltam. Ilyen nincs, hogy egy karok és lábak nélküli ember ide-oda ugrál a csonka kis törzsén egy asztalon, s egy csökevényes kis lábfejmaradvánnyal, amely a rövidnadrágja bal szárából kandikál elő, labdákat rugdos, aztán egy billentyűzeten kopog, és elárulja, hogy a lábujjával percenként negyvenhárom szót képes gépelni. Közben pedig bohóckodik, viccelődik, a lábfejmaradványát az alakja után „csirkeszárnynak” nevezi, többször is eljátssza, hogy figyelmetlenségből mindjárt leesik az asztalról, a javarészt amerikai középiskolásokból álló közönség pedig dől a röhögéstől. Aztán különböző sztorikat mesél azokról a meghökkent emberekről, akik először pillantják meg őt.
– A múltkor az utcán odalépett hozzám egy kisgyerek – magyarázza –, végigmért, és azt kérdezte: veled meg mi tööööörtéééént? Mit is mondhattam volna? Odasúgtam neki: látod, ezt teszi a cigaretta... Gondolom, ezek után sosem gyújt rá szegény....
A nézők persze a hasukat fogják, de nevet maga Nick is, majd a sikeren felbuzdulva elmeséli azt is, hogy az autóban ülve gyakran megvicceli a többi autóst, mert amikor a piros lámpánál összeakad a tekintetük, ő hirtelen körbe szokott fordulni az ülésen, s figyeli a hatást...
– Hát azokat az arcokat látni kéne – hahotázik –, csak bámulnak rám kimeredt szemmel, én meg kacsintok, na, ezt csináljátok utánam...
Ahogy egyre több felvételt néztem róla a legnagyobb videomegosztón, rájöttem, hogy a „trükköt” nem technikusok követték el, hanem maga Nick Vujicic. Ez az ember egykor úgy döntött, hogy nem adja fel, és teljes emberi életet fog élni annak ellenére, hogy amikor 1982-ben Ausztráliában megszületett, mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy teljes emberi életre képtelen. Sokáig ő maga is így gondolta. Ma már gördeszkázik, úszik, szörföl, ejtőernyős ugrásokat csinál, járja a világot, holott tízévesen még az öngyilkosság járt a fejében.
Bele akarta fojtani magát egy kád vízbe. Biztos volt benne, hogy karok és lábak nélkül nem kaphat normális munkát, nem lesz felesége, de ha lenne is, még a kezét sem tudná megfogni... Saját gyerekről pedig nem is álmodott, hogyan is, ha soha életében nem fogja tudni megölelni? A Nicket ábrázoló egyik régi fotó azt bizonyítja: ennek a sokat szenvedett fiatalembernek hatalmas lelki változáson kellett keresztülmennie, hogy testi fogyatékosságát olyanynyira el tudja fogadni, hogy ma már nem is tekinti magát fogyatékosnak. Azon a bizonyos fényképen úgy háromnégy éves lehet, szőke hajú, szomorú szemű fiúcska, akit kopott kis trikójában letettek a szőnyegre. Előtte egy gyerekjáték. Nyilván jó szándékból tették eléje, elvégre gyereknek gyerekjáték való. De hát mit kezdjen vele? Ott ül a szőnyegen, és a játékot nézi, és azokba a gyerekszemekbe az van írva, hogy neki az élet elérhetetlen marad örökre. Nem így lett. Alighanem sokunknál sokkal boldogabb és örömtelibb életet él. És ezt a saját szememmel láttam múlt szombaton Debrecenben, ahol Nick Vujicic több mint hatezer ember előtt, óriási ováció közepette lépett föl a Főnix Csarnokban.
Három napot töltött Magyarországon, több előadást tartott Budapesten és Pécsett, Debrecenbe a baranyai megyeszékhelyről érkezett egy kimerítő, öt óra hosszú autózás után. Mondta is a Főnix Csarnok bejáratánál őt köszöntő Kósa Lajos polgármesternek, aki a hogyléte felől érdeklődött, hogy „ó, nagyon hosszú utazás volt, alig érzem a lábam”, amin persze megint mindenki nevet, de legjobban maga Nick. Csodaember, így hívom magamban. Közvetlen és barátságos, nem csoda, hogy röviddel később Kósa Lajossal már családi képeket nézegetnek, már meg sem döbbenek, amikor Nick az okostelefonján a „csirkeszárnyát” használva fényképeket mutogat neki. Mondom, hogy csodaember. Hányszor, de hányszor megnéztem már az előadásait az interneten, s mindig jobban lettem tőle. Üresnek, kiégettnek, értelmetlennek és céltalannak tartod az életed? Kicsit figyelj oda, hogy mit mond Nick Vujicic, akinek a szavai minden antidepresszánsnál többet érnek.
A csodaembert ünneplő Főnix Csarnokban bemelegítés gyanánt elmeséli a már ismert sztorikat a csudálkozó gyerekekről, akiket a cigarettával riogat, a megdöbbent autósokról, akik előtt körbe szokott forogni a saját tengelye körül. Majd azt javasolja a közönségnek, az interneten nézzék meg azt is, hogy milyen remek viccet csinált az American Airlines egyik járatán, ahol pilótának adta ki magát.
– Az az egyik legjobb sztorim – mondja –, beöltöztem pilótának, és azt magyaráztam a beszálló utasoknak, hogy kipróbálunk egy új technológiát, én fogom vezetni a gépet, ez lesz az első „bevetésem”. Látnotok kellett volna azokat az arcokat! Hát én úgy röhögtem, de úgy....
És tényleg, úgy röhög, de úgy... Elmeséli, hogy egyszer a „csirkeszárnyával” vissza akart rúgni egy labdát, de rosszul találta el, s megrándította a lábfejét. Emiatt három hétig feküdnie kellett.
– Tudjátok, mi történt akkor? – kérdezi. – Az történt, hogy abban a három hétben éreztem először, hogy fogyatékos vagyok. Értitek? Három hétig! Mert én nem nyafogok. Pedig milyen sokszor hallom, hogy az emberek panaszkodnak. Jaaaj, nem vagyok elég magas, jaaaj, nem vagyok elég sovány, jaaaj, nem vagyok elég szép, jaaaj, nincsen munkám, jaaaj, van munkám, de hülye a főnököm, és így tovább....Nézzetek rám. Hát számít ez?
Habár azt írtam korábban, hogy a „trükköt” Nick követte el, ő maga ezzel nem értene egyet. Ő ugyanis mélyen hívő keresztény ember, aki a hite szerint Istennek, Jézus Krisztusnak köszönheti mindazt, amit elért.
– Amikor gyerekkoromban imádkoztam, azt kértem Istentől, hogy reggelre nőjön ki a karom és a lábam – mondja. – És nagyon csodálkoztam, hogy reggel nem volt se karom, se lábam, pedig én tiszta szívből imádkoztam, és igazán hittem Istenben. Nem értettem, hogy akkor miért nem hallgat meg? Nem követtem el semmi rosszat, de akkor miért büntetett meg ilyen rettenetesen? És tudjátok, mire jöttem rá? Arra, hogy ha nem érted és nem látod Isten tervét, attól az még létezhet. Csak rá kell jönnöd, hogy személyesen veled mi lehet a terve. Ez hosszú és kemény munka, én már csak tudom.
Tinédzser korában tért meg, miután megértette az evangélium egyik történetét egy vak emberről, aki a Fiú szerint azért született világtalannak, hogy általa legyenek nyilvánvalóak az Atya csodás tettei. Azóta Nick Vujicic is ilyen „jelnek” tekinti magát. „Hírvivőnek”, aki ahhoz a bibliai vak emberhez hasonlóan az Atya, Fiú és Szentlélek munkájának bizonyítéka. S habár én ugyan semmiféle Mindenhatóban, feltámadásban, keresztény paradicsomban nem hiszek, ateista lévén mégis el tudom fogadni minden szavát, alighanem azért, mert a nevetése őszinte, a története pedig igaz – még akkor is az, ha saját bevallása szerint az előadásain „mindössze” három dologról szokott beszélni: az életről, a fájdalomról és a nyomorúságról. Ő, aki az egyik legboldogabb ember, akit valaha láttam. Lám csak, annak az egykori boldogtalan kisfiúnak, aki valaha az öngyilkosságon törte a fejét, abban sem lett igaza, hogy soha nem fogja megismerni a szerelmet. Tavaly ugyanis megnősült, egy gyönyörű malajziai nőt vett feleségül.
Zavarban is voltam, amikor lehetőség adódott rá, hogy kérdezzek Nick Vujicictól. Ugyan, mit is kérdezhetnék? Érdekelne persze, hogy ha ő hinne a reinkarnációban, milyen testben szeretne újjászületni. De attól félek, félreértené nagyon is profán kérdésemet, s megbántanám vele. Ezért csak annyit kérdezek, hogy miután gördeszkázik, úszik és ejtőernyőzik is, van-e vajon valamiféle újabb különleges terve. Mire azt mondja, hogy bizony, ezek mind-mind különleges dolgok voltak, de most egy ennél is érdekesebb projekt adódott az életében: két hónapja apa lett. Majd ragyogó mosollyal keresi elő a telefonjából Kijosi nevű kisfia fotóját, és roppant élvezi, hogy a fotóriporterek együtt fotózzák vele. Atya és fia. A Kijosi amúgy japán név, magyarul azt jelenti: remény.
Névjegy
Nick Vujicic 1982-ben született Ausztráliában tetra-amélia szindrómával, amelynek következtében mind a négy végtagja hiányzik. Kamaszként megtért, jelenleg a világ egyik legnépszerűbb keresztény prédikátora. Kétezernél több előadást tartott a föld negyvenöt országában, tárgyalt államfőkkel és miniszterelnökökkel, rendezvényeinek bevételét jótékonyságra használja föl. Magyarországra a Nem Adom Fel Alapítvány, a Szeretet a Válasz Egyesület és az Ez az a Nap! nevű társaság szervezésében érkezett. A múlt héten Budapesten, Pécsett és Debrecenben telt házak előtt lépett föl, a bevételekből lakóotthont építenek fogyatékosoknak.
| 
